másfél szoba - Ludwig múzeum Bp.
Foto: Wohlfart Richárd
részletek / Ludwig - másfél szoba
TURAI TAMÁS - MÁSFÉL SZOBA
Hölgyeim és Uraim!
"Úgy lehetne elképzelni, ahogy a valóságban is volt."
A szobrász elváltoztatott térben tárgyakat helyez el, szakrális teret hoz létre, amelyről a szakralitás fogalmaival lehet beszélni. Az eredetileg szabályos téglalap alakú, egyik oldalán ablakokkal megnyitott-megvilágított kiállítási tér új falakat kap, ami megváltoztatja a helyiség alaprajzát, arányait, tagolását, fényviszonyait. Egy kisebb és egy nagyobb, asszimetrikus, egymásba nyíló de egyszerre nem belátható helyiség jön létre, ablaktalan, befelé tekintő, meditatív tér nehezen kismerhető, nem evidens belső viszonylatokkal, amelyek mégis egy közelebbről nem jelölt, de elementárisnak sugallt szükséglet, igény, leginkább azonban funkció feltételezett kívánalmaihoz alkalmazkodnak. Az elhelyezett tárgyak megszerkesztése és elhelyezése is valamiféle rejtőzködő ritualitás szabályait követi. A külső és belső síkokat és éleket vagy az eredeti, vagy a módosult tér vektoraira utaló párhuzamosságok, arányok és szögek mérik ki. A fényhasználatot hasonló az elvszerűség irányítja. "A gyengéket az erősek fogják megmenteni" — a legsötétebb sarok van a legjobban megvilágítva. A belső helyiségrész a neon miatt világosabb a külsőnél; a kiszüremlő fehér fény, a dobozszerű zártság önfénye, ahogy a Mullholland Drive-ban vagy a Pulp Fiction-ben is, egyszerre asszociálja a rejtélyt, a rejtély megoldását, és a megoldás visszavételét, ahogy a homályosan fénylő és tükröző alumínium-felületek a misztikum ígéretét és kiüresítését.
Az átváltoztatott térben elhelyezett tárgyak tömbszerűek, görbület nélküli felületekkel határoltak, a sötétbarna régi bútorszínhez közeli vörösre festett fa, zöld biliárd-posztó és matt aluminium összeszerkesztett együttesei, illetve képként falra illesztett, neon fénnyel keretezett, homályosan tükröző lap. Mintha elsősorban nem nézni, hanem használni valók volnának, kialakításuk kézművesjelleget hordoz, funkcionalitásuk az eszközhasználat konzervatív ergonómiáját idézi, megintcsak mintha a használatba vevők egész sorának igényeit kellene kiszolgálniuk. A funkció és a ritualitás rejtettsége mégsem jelent kiismerhetetlenséget. A gyakorlat, a jártasság és az ismerősség érzete az eszközhasználat lényegéhez tartozik. Az installáció jellegét nem valamifajta rejtély, hanem sokkal inkább a másfél szoba és bútorzata által viselt kvázi jelleg, pontosabban a kvázi-explicitás határozza meg. A tárgyak és a módosított tér is olyan hívószavakat indukál, amelyeket nyomban idézőjelbe is tesznek. A ritualitás, a templom, a játéktér, a funkcionalitás, a kézművesség, a bútor, az ablak, a tükör, az oltár, a szószék, a medence -- nem inadekvát tulajdonítások, és kvázi jellegük nem a hasonlóságból, valamilyen elhomályosult eredeti értelemösszefüggésből, hanem funkciójuk előzetességstruktúrájából, a még fel nem tártságból, a még ki nem mondottságból fakad. Olyasmiből, ami még nem öltött alakot. Olyan hasonlítás ez, amely az önmagával teljesen azonos tárgy tényszerűsége és az ennek a tényszerűségnek a meghaladása közötti távolságban talál otthonra. "Úgy lehetne elképzelni, ahogy a valóságban is volt".
A Könyöklő -- a játékvallás temploma című rész kérdésekkel indul. Minek alapján érzékelünk egy teret? Aszerint, hogy mi van benne, hogy mi hiányzik belőle, hogy mi történik vagy mi hallható benne? Mi történik egy templomban? Minek a szakralizálása az istentisztelet? Az élet valamelyik alapfunkciójáé, mint amilyen az evés, az alvás, vagy az olvasás? Lehet-e alapfunkció a játék, a térben levés? A szakrális jelenlét gyakori metaforájaként használt alvás, másvilág, sír asszociációk itt most nem kapnak szerepet. Ez sokkal inkább az ébrenlét helye. Világossága az élek és síkok játékának eredménye; egy egyszerre személyes, ugyanakkor felsőbb entitásra utaló nyilvánosságé, ahogy a tér és a tárgyak értelme, funkciója, feladata dialógusba lép a látszás felületi elvével. Esetlegesség és abszolútum, használatiság és transzcendencia, nyilvánosság és intimitás párbeszéde az átlátható rend és a felismerhető önkény köztes zónájában.
Ezek a tárgyak valóban nem nézni, hanem érzékelni valók, sőt, funkcionalitásuk ellenére nem kéznéllevőek, inkább útban vannak nekünk. Túl magasak, vagy csak nehézkesen körüljárhatók; a fal és a tárgyak között néha kényelmetlen terek adódnak. Nem hangulatos ornamentális környezetet, nem is elvont laboratóriumit idéznek, hanem valamifajta mentális gyakorlat terét, mint egy játékvallás templomáét. Az egyik tárgy színe egy árnyalattal sötétebb, mint a másiké. Nem feltűnő, sőt, talán nem is látható, mégis mindkettő önállóbb így, platonikus, abszolút tárgy, mint egy oltár, vagy egy biliárdasztal. Mindig a funkcionalitás tud abszolút lenni (ahogy a hangszereknél, a fegyvereknél vagy a gépeknél látható), a forma esetleges, ezért lehet szép. Az abszolútumot úgy fogadjuk el, mint egy indusztriális tényt. Nem dísz. Nem felületi. Nem dekoratív, nem ornamentális. A templom régtől fogva erőd, és a berendezés a transzcendencia eszköze. Lélekben kell (lehet) kihajolni a végtelenbe. Itt a bútorzat a masszív, ami lehorgonyoz, rögzít és biztonságot nyújt, és az épület, ami nem látszik, amire csak utal minden, ami az átrendezett, átirányított, átszabott falak, a színpadias, kulisszaszerű falak körül vagy fölött van, odasejthetően, gondolhatóan, képzelhetően, épp csak nem láthatón (csupán kartonpapír modellként a meghívókártya fotómontázsán) az a transzcendencia eszköze, a felületi, a légies, — "visszafogad az ősi rend" — ahonnan ki lehet könyökölni a szeles csillagokra.
Végül a harmadik, a legrövidebb rész: Tények, mentális köntösben.
A kiállított tárgyak ellentétben állnak a meghívón látható épületmodellel. Tömbszerű és kétely nélküli, törekénység, könnyűség, érzékeny egyensúly nélküli jelenlét jellemző rájuk. A körülöttük (és általuk) megkomponált tér mégis megkerülhetetlenül a templommodell belső térlehetőségeire utal. A kiállítás címe Másfél szoba. A szoba a személyesség tere. A másfél a köztes állapot mértéke. Az eredeti (dekonstruált) alaprajzra utaló mennyezet-rajzolaté, egy gimnáziumi tornateremmé átépített kápolnáé, a szakrális funkciók profanizálásáé, adottságszerű és nem követelményszerű igényeké. E szerint a mérték szerint zajlik a szakrális formák, elemi hatások, funkciók megtartása, visszavétele, valódi, mentális célokra való használatba állítása. Vallásos tartalomtól megfosztott, eredendő lelki szükségletek, mentális igények kielégítése kvázi-hagyományban letisztult, szerszám-jellegű kultusztárgyakon végrehajtva. Tárgyak működése metaforikus térben, tények játéka az önmagán túlmutató valóság jelentéstelített közegében.
A kiállítást megnyitom.
