Tájképek, Óbudai Társaskör Galéria 2009
Útvonalhiány és ellenanyagVannak útvonalak melyek követhetők, melyeken el lehet indulni és meg lehet érkezni valahová, vannak olyanok is, amelyek sehová sem vezetnek, de ebben az eltévelyedésben mégis egy szigorú belső logika mentén irányulnak valamerre. A helyek bejárása, az útonlét-tapasztalata, az önmagával valamilyen módon számot vetni képes ember lehetősége. Emlékműveket helyezünk el térben és időben, hogy az útvonalakat megjelöljük, a kereszteződések elágazásait felismerjük és mások számára is felismerhetővé tegyük. Az emlékművek körüljárhatók; a dolog térbelisége a nézőt saját térbeliségére vonatkozóan utasításokkal látja el. Ilyen a visszatalálás lehetősége, a közelinek vagy a távolinak a biztonságos felmérése. Az emlékművek a tértopológiában való jártasság megszerzését és begyakorlását jelenthetik; éppen azáltal, ahogyan képesek tagolni a teret, az időt, az emlékezetet. Az emlékművek eseményekről tanúskodnak, s éppen hogy ezek helyett álnak ott. Általában körüljárhatóak, gyakran nem is látjuk őket, annyira biztonságosan és kiszámíthatóan kopnak és öregszenek velünk együtt. Kétféle útvonalat érintettünk ez idáig. Most egy harmadikat kell megemlítenünk, és ez a tekintet útvonala, amely a látványtárgyat olvashatóvá teszi, s mint egy a néző számára azt szövegként olvassa el, értelmezi.
A Tájképek-sorozat negatív térplasztikái valójában írott felületű táblaképek: tájképek; táborok, épületek és útvonalak. Ezek az írott felületek azonban nem térbeliesülnek.
A reprezentáció felszíne - reliefje - nem járható be. A megjelenített hely (toposz) a roncsoltfelületű gipsztáblán egy viasszal feltöltött bemélyedés, negatív forma. Ami itt ikonikusan megjelenik, az nem más, mint egy megközelíthetetlen, bejárhatatlan tapasztalat útvonala, mely semmi egyebet nem őriz, mint üres nyomokat. Ezek a nyomok a kép nézőjének minden olvasási technikájával szemben rezisztens felületek. Nem vehető fel olyan nézőpont, amelyben a néző számára az épületek térbeliségének legitim követelménye valósulna meg. A gipsz felületre jegyzett viasz határozott feliratozási szándékot sejtet.
Mit fejez ki az az anyagminőség? A viasz pórusos finomszerkezete a bőr rizomatikus jellegét idézi fel, a bőrét, mely emlékezni, s az emléknyomokat megőrizni képes. Ugyanakkor ez a szerkezetében és tulajdonságában puha, sérülékeny anyag, annyira idegen a megőrzés, a tartósítás gondolatától, hogy éppen ezen gesztusok ellenében íródik a felületre; s egyúttal teret ad annak a gondolatnak, hogy az a tapasztalat, amiről itt van szó van, másképpen nem mondható, nem közelíthető meg, csak a tapintás partikuláris aktusán keresztül. A mélység nélküli, sérülékeny felszín, mint egy homorú tükör felülete, kifelé szigorúan zárt; a tekintet számára bejárhatatlan. A kép mélysége nem közelíthető meg, miként az emlékezés és a felidézés, felszínre hozás lehetősége is csak rejtetten és pillanatnyi érvényességgel lehetséges. Ott van a kép története, ahol valami működik, valami valaminek a helyére áll és erről tanúskodni képes. Ezek az emlékművek mint önmagukba zárt terek, önnön megidézésük lehetetlenségét; a feléjük tartó és bennük szétfutó útvonalak hiányát tanúsítják.
Marsó Paula
