DÉKEI KRISZTINA – REBBENŐ VALÓSÁG, BUDAPEST PLATÁN GALÉRIA
E kettősséget a Bútor Cella Műterem című kiállításához írt szövege is előre jelzi: „Realista álobjektek a térben” – olvashatjuk. A tárlat kiindulópontja egy pár évvel ezelőtti, három objektből álló makett, amelyből most a kiállítóteremben mintha egy szoba vagy egy cella lecsupaszított „berendezése” állna össze. Ezeket a funkcionális használati tárgyakat azonban inkább nevezhetnénk „ágynak”, „asztalnak” vagy polcnak”, hiszen egyszerre azok, amik (bútorok), és mégis mások (objektek, azaz műtárgyak), így a befogadó elbizonytalanodik, hiszen az egyértelműnek tűnő jelentésmezők folyamatosan módosulnak, kioltják vagy épp felerősítik egymást, a tárgyi valóság és a műalkotás fogalma minduntalan egymásba csúszik.
Két tárgy, a polc és az asztal „nemes anyagból”, a kiállításoknál vagy beltéri ajtóknál használt mdf-ből készült, s rejtőzködő diszfunkcionalitásuk (azaz műalkotás voltuk) éppen a szikár, minden puhaságot mellőző ágy esetében feltűnő. A munkaasztal azonban valódi használati tárgy, Bálványos műterméből származik; felismerhetőek a gipsz- és viaszpecsétek, a grafit pora, a sniccer okozta bemélyedések. A műterem, az egyszemélyes munkaszoba érzetét erősíti az egyik falra felszerelt valódi tárgy, a háromkarú műanyag törölközőtartó is. Az asztalt borító minimális felületi jelek, a művész nyomai mintha egy individuális térre utalnának – de hiába a bútorokon sorakozó számtalan polc, nincs semmilyen személyes tárgy (könyv, emléktárgy, fénykép), és hiányzik a szék is. Mintha egy csupasz vázat, egy végsőkig redukált, ember nélküli, kiüresített teret, néhány kvázi-tárggyal megjelölt, és ezáltal geometrikus struktúrába rendeződő tárgy nélküli világot látnánk, amely éppen fikciós volta miatt a magány és a hiány finom jelévé változik. Ez a meditatív minimalizmus, az önmagába záródó csend idézi fel a cella, az önkéntesen választott szerzetesi magány érzetét. S bár Bálványos maga is kvázi azonosnak tekinti a műtermét egy, a külvilágtól elszigetelt cellával, a kiállítás értelmezési keretét (és az ezzel kapcsolatos állandó bizonytalanságot) a szakralitás felé is kitágítja: kissé elbújtatva, az egyik bemélyedésben egy látszólag absztrakt, arannyal szegélyezett, tenyérnyi „szentképet” helyez el. S bár e pszeudo-szentély jelleget hívja elő a Platán Galéria üresen hagyott, csak a fénnyel kijelölt előtere, a relief-ikon közepén mégis egy használati tárgy, egy valódi szappan található. A „rejtőzködő” szappan és a virtuális törülköző persze számos értelmezéshez vezethet, bár kissé el is homályosíthatja Bálványos eredeti, szikár, mégis játékos koncepcióját.
„Közelítés a zérushoz, lemondás az absztrakcióról” – csak az arányok, a méretek, a struktúrák maradnak. Na meg a használható és az immanens, csak önmagáért „létező” tárgy közötti meg-megrebbenő valóság.
Műértő –2010 Március,
