MARSÓ PAULA - ÁTJÁTSZÁS

Bálványos Levente plasztikái, reliefjei térképzetek valódiságát és valótlanságát fogalmazzák meg. Ez a kérdezésiránya Bútor, cella, műterem címmel bemutatott munkájának is. Mindnyájunk életéből ismert bútorelemek elrendezve egy visszafogottan kihasznált térben. Eseménytelen installáció, műgonddal szervezett naivitás. Apró ritmusváltásokban kidolgozott struktúrák; a polcok tagolása, a munkafelület megszervezése, a poétikailag erősebb kifejezéssel bíró törülközőtartó megannyi ironikus parafrázis. A kiállítási „anyag” olyan pontosan fogalmazza meg és szcenírozza egy neutrális térképzet lehetőségét, hogy a gyanútlan látogató eleinte csak téblábol a kiállítóhelységben, zavarában megkerüli az asztalt, elsétál mellette, táskát nem helyez rá. Elbizonytalanodik. Kivár.

Az így keletkező feszültség, vagy eldöntetlenség a mű eseménye: ez maga a relief, mely mintegy trompe l’oeilként mutat rá saját észlelésünk határhelyzetére. Az alkotó ismét a megvonás eszközével dolgozik. Mi az, amit nem mutat meg? A kompozíció struktúrája a homogén kiállító tér közegében egy másik homogén teret – ennek eszköztelen berendezését – visz színre: munkaasztal, megdolgozatlan bútorélek, alig észrevehető munkanyomokat rejtő felületek. Az alkotó ezt modellezi és installálja. Olyan pontos kompozíciót készít, hogy a teremben a tárgyak látványának hiánya zavart kelt. Ekkor azonban már nem azzal kell számot vetnünk, hogy a dolog hiánya ebben a zavarban mire utal, hanem hogy mit kezdünk ezzel a zavarral. Képes-e az észlelés arra, hogy a homogén felület egyeduralmát megtörje és részleteiben - egy mű hívására - újraszervezze? Vajon lehetséges-e érzékelni – minden előzetes elvárásunk ellenében - azokat a finom és rendkívüli módon kidolgozott apró részleteket, melyek a tárgyak felületét mintázzák? Tudunk-e jelentőséget tulajdonítani ezeknek a minőségeknek ott, ahol a tárgyak szigorúan saját funkcionalitásukkal tüntetnek?

Tudunk még kérdezni valamit az érzékelhető minőségek felől, meg tudjuk-e mozgatni és törni ezt a látszólag homogén térképzetet? Vajon mögé lehet nézni ezeknek a kötött entitásoknak? Létezik átmenet különböző rendképzeteink között, ha ezek a rendképzetek törhetetlennek és eldöntöttnek bizonyulnak? Látjuk-e még, vagy egyezményes alapon jóváhagyjuk csupán azokat az alig érzékelhető illesztékeket, melyek egyik tárgyat összekötik a másikkal? Át tudjuk-e játszani egymásba különböző tárgyak felületének minőségét? Tudjuk-e tagolni és részekre szedni azt, amit a dolog magából látni enged és megmutat, vagy elfogadjuk egyszerűen a tér adottságaként? Milyen konszenzus alapján döntünk a tárgyak minőségéről? Van-e átjárás a homogén és egy saját tér lehetősége között, vagy pusztán visszahívjuk és így rekonstruáljuk a magunk számára az ismerős, törésmentes felületeket, melyekben azután nem vagyunk képesek meglátni a belső illesztékeket, ritmusváltásokat, vagyis mindenekelőtt az iróniát és az intenciót? Tudunk-e átjátszani egymásba felületeket - észlelt minőségeket - vagy folyton csak a kötött és már előzőleg egyezményesen rögzített jelentéseket játsszuk vissza? Tudunk-e érzékelni érzékhatár alá szorított minőségeket? És ha igen, az észlelés feszültségének milyen mértékű intenzitása mellett vagyunk képesek erre?

Vajon nem az eltérő intenzitású figyelem alkotja meg különféleképpen a térképzeteinket? Ha van átjátszás ezek között, ha magunk szervezzük és állványozzuk föl a különböző tereket, melyek nem egy előzetes megállapodás adottságai, hanem a képzeleté, akkor érvényes a címben foglalt felsorolás. Tetszőleges irányból érkezve, akár még arról is dönthetek, hogy amit látok az bútor, cella, vagy műterem.