Platán Galéria Bútor cella múterem

Platán Galéria Bútor cella múterem

FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ: BÚTOR CELLA MŰTEREM

Olyan kevésre van szüksége az embernek, mondta Mészöly Miklós, amikor a nyolcvanas évek legelején meghívott magához vacsorára Kisorosziba, és azután, amikor beesteledett, másnapos kenyéren meg egy kis avas szalonnán kívül semmit nem talált a konyhában. De az kettőnknek épp elegendő volt. Körülnézve ezen a kiállításon, gondolom, ugyanezt mondaná Bálványos Levente is, ha meghívna, hogy lakjak nála pár napig. Bár nem hiszem, hogy meghívna, hiszen például székkel nem tudna megkínálni. Ágyból, polcból és munkaasztalból is csak egy van neki. Kettőnknek mindez szűkös lenne; neki viszont pontosan elegendő. És ennél talán tényleg nem kell több. Egyáltalán, hol vannak a szükségnek a határai? Egy ismerősöm, ha elolvasott egy könyvet, azonnal továbbajándékozta; egy másik állandóan tovább költözött, hogy ne zavarja a felgyülemlett holmija. Régebben az ilyenek szerzetesnek mentek el, hogy így vegyék elejét annak, hogy személyes tárgyaik legyenek. A költő Reviczky Gyula egy kisregényének a hőse egy szekrényben lakott. Kirillov is egy szűk szekrénybe érezte magát otthonosan Dosztojevszkij Ördögökjében. Folytathatnám a sort. Még képzőművészeket is említhetnék. Például a nagyszerű kortárs orosz művészt, Ilja Kabakovot, aki egy fakunyhót épített magának, azután egyszer fogta magát, és kiállította. Düsseldorfban láttam, az ottani modern múzeumban. Alaposan szemügyre vettem. Nem az esztétikai kvalitásai miatt, hanem akkoriban magam is egy szerszámos kamrát akartam építeni. A technikáját próbáltam ellesni, nem is sikertelenül.

Nézem Bálványos Levente maga építette tárgyait (szobroknak nem nevezem őket), és közben töprengek, hogy a címként kiválasztott három szó közül melyik szólít meg elsőként. Bútor? Cella? Műterem? Elsőként persze, hogy a bútor szónál állok meg. Ha ezt a három tárgyat kitennénk az Andrássy út járdájára, biztos, hogy perceken belül valaki felpakolná őket az autója csomagtartójára: kapóra jönnének neki otthon. A járdán nem védi őket a galéria védőhálója, s ami odabent még műalkotás, az odakint használati tárgy. És fordítva is eljátszhatok e gondolattal: ugyan ki jönne be, látva a „galéria” feliratot, hogy e tárgyakat mint bútorokat vásárolja meg? S ha mégis a pénztárcájába nyúl az illető, akkor nem azért, hogy asztalt vagy ágyat, hanem hogy műalkotást vegyen. S mivel egy szobrászról van szó, talán még többszörösét is hajlandó megfizeti a használati értéküknek. Erdély Miklósnak volt egy ehhez hasonló akciója, amikor papírpénzt más összegért adott el, mint ami a névértéke volt. A műérték és a használati érték soha nem azonos. Amivel azt akarom mondani, hogy azzal, hogy ezt a három tárgyat kiállította, Bálványos Levente egy negyedik, igaz, láthatatlan dolgot is kiállított: a kontextust, ami tárgyakat műalkotássá képes átvarázsolni, vagy műalkotásokat használati tárgyakká visszavarázsolni.

A kontextus szóval elérkeztem a másik hívószóhoz: műterem. Mivel nemcsak tudom, hogy Bálványos Levente szobrász, hanem láttam is a szobrait, amelyekre már legelső kiállításakor felfigyeltem, és amelyeknek érzékenysége kezdettől megragadott,ezért állíthatom: az itt kiállított három tárgy nagyon is különbözik attól, amit eddig csinált.

Amíg az általam ismert plasztikái, legyenek kőből vagy fából, bonyolultan rétegzettek, saját összetett szerkezetüket úgy tárják fel, hogy ugyanazzal a gesztussal el is takarják azt, tehát határozottak és mégis visszafogottak – nos, addig ez a három tárgy (s most hadd ne mondjak bútort) azonnal felmérhető, átlátható. Nem rejtegetnek esztétikai meglepetést. Ha a szememmel körbetapogatom őket, akkor legfeljebb az tűnik fel, hogy mennyire puritánok, mennyire funkcionálisak – miközben azért egy asztalos is megdicsérhetné a kivitelezés hibátlanságáért. Ráadásul tényleg a műtermébe készültek – ha már ott tölti a napjai nagy részét, akkor kénytelen azt be is rendezni, a saját igényeinek megfelelően. Nem szobrokról van szó, hanem olyan tárgyakról, amelyek – életteret biztosítva – segítenek neki, hogy szobrokat készíthessen. Tehát, némi túlzással, a műtermét állította ki Bálványos Levente – olyasmit mutat meg, amit nem szokás bemutatni, s olyasmit emel átmenetileg műalkotás rangjára, ami egyébként a műalkotások létrejöttét szolgálja. Kicsit olyan, mintha a festő a festőállványát állítaná ki. Amit egyébként ma korántsem rendhagyó. Bálványos Leventének e gesztusát értékelhetem konceptualista gesztusként is. Hirtelen a svájci Peter Fischli és David Weiss művészpáros jut eszembe, akik előszeretettel rendeztek be újra közömbös tereket, s ezzel a hétköznapi élet helyszíneit tették ironikus idézőjelbe. És persze Bálványos Levente művei az úgynevezett bútorszobrászat képviselőinek alkotásival is rokoníthatók.

De értékelhetem az itteni gesztusát önleleplezésként is: lássátok, ez vagyok, így élek, ezek között a tárgyak között csinálom azokat a szobrokat, amelyeket most nem mutatok meg nektek. Szóval lecsupaszítom magam. Nem tudom, gondolt-e ilyesmire Bálványos Levente. Én mindenesetre szándékosan használom ezt a szót: lecsupaszítás, hogy ezzel rátérhessek a harmadik hívószóra, a cellára.
Mert van ebben a három erősen lecsupaszított tárgyban valami aszketikus – igen, ezekkel nyugodtan be lehetne rendezni egy cellát is, egy börtönben éppúgy, mint egy kolostorban. Ezen a kamara kiállításon egy apró, ikonszerű plasztika szépen utal a kialakított térnek erre a cella jellegére: ez a diszkréten elhelyezett, alig észrevehető plasztikus ikon mágnesként vonzza a tekintetet a saját belső mélységébe. A három tárgy fizikai tere ebben az apró ikonban spirituális térré alakul át. Ami pedig a bútorokat illeti, ennyi épp elegendő egy ilyen helyeken – az élet ugyanis a cellában nem a berendezésről szól, hanem valami másról. Olyasmiről, ami túl van a cellán, kívül a falakon. A cellában az életnek olyasmi ad célt és értelmet, ami nincs jelen, legfeljebb a hiánya révén.

És akkor máris ott vagyunk megint a műteremnél. Nem arra szolgál-e a műterem, hogy olyasmi szülessen meg benne, ami egyelőre még nincs meg? A műterem, mégoly fizikai tevékenységeknek legyen is a helyszíne, mindenek előtt szellemi tér. S ha innen nézem a három tárgyat, amelyet Bálványos Levente kiállított, akkor talán nem vétem el nagyon az igazságot, ha azt mondom: ennek az asztalnak, ágynak és tárolónak a lecsupaszítottsága, minimalizmusa, pőresége és néma kiszolgáltatottsága mintegy a művészetnek is az előfeltétele. Kevésre van szüksége az embernek, idéztem Mészölyt. Azon az estén mindenestre nem laktunk jól. De az éjszakába nyúló beszélgetésre ma is pontosan emlékszem. A szellem nem maradt éhes.

ÉS LIV. ÉVFOLYAM 8. SZÁM, 2010. FEBRUÁR 26.